Egyszer elolvasom a Koheletet. A legdepresszív része a bibliának és mindig megfogadom, hogy egyszer elolvasom, de mindig van valami ami eltérítsen a szándékomtól.
Összecsaptak a fejem felett a hullámok. Egy ember, akivel azt hittem jóban vagyok, már-már barátként tekintettem rá, és úgy éreztem hasonlóképp gondolkozunk, aki tök kedvesen beszélt velem mindig, nos róla kiderül, hogy miféle szörnyűségeket gondol rólam. És egyszerűen nem tudok rájönni, hogy mi a fenéért. Én róla soha egy rossz szót nem mondtam, mindig bírtam őt és nem kerültünk konfliktusba - elkezd olyanokat mondani rólam, amit el se hiszek. A hátam mögött. Az egész csak azért rossz, mert általában szoktam tudni, hogy miért utálnak, mégha elő is adom az áldozatot, azért magamnak nem szoktam hazudni.
És most hiába agyalok, észérvet nem találok arra, miért gyűlöl valaki így. Mert lehet valakit nem kedvelni bizonyos rossz tulajdonságai miatt, oké, de hogy valaki gyűlöljön anélkül, hogy konkrét oka lenne rá, ez ijesztő. Józan ésszel azt mondanám csak irigy, egy drogos csöves, aki teljesen elbaszta az életét, irigy, mert én normális körülmények között élek. De mi van, ha nem erről van szó, és bár nem tudom magamról, de tényleg én vagyok a megtestesült ördög?
Valószínűleg nem érdekelne ez az ügy annyira, ha nem lenne amúgy is szar minden.
Nem szeretem, ha valaki pszichológiai okokra, lelki problémákra, megfoghatatlan hülyeségekre vezeti vissza, hogy mit mért tesz. "Azért ártok másoknak, mert borderline vagyok - sorry." Én sosem fogom majd a hibáimat ilyesmire, márcsak azért se mert ez a legtöbb embernek nem érv. Elkönyvelnek rossz embernek és nem azt mondják majd, hogy jaj szegényt nem szerették gyerekkorában.
A tetteimet nem, de az érzéseimet már foghatom a betegségre. Mert azokkal nem tudok mit kezdeni, hiába próbálom másképp látni a világot, van hogy egy odaégett rántottától is tiszta idegbeteg leszek és inkább beveszek egy nyugtatót, mintsem másokon vezessem le a feszkót. A problémák pedig úgy tornyosulnak egymáson sötét árnyékot vetve rám, hogy inkább meghalnék.
Pedig átlagos az életem, se jobb se rosszabb egy alsó-középosztálybelinél. És már nem is vagyok elégedetlen. Régebben azt hittem, hogy az anyagi javak majd örömet okoznak és szerettem új ruhákat, cipőt venni a kínaiban, de már ez sem érdekel. A barátom a nehezen összegyűjtött pénzünket holmi hifi-berendezésre akarja elkölteni. Korábban biztos pattogtam volna ezért, elmondtam volna mindeféle hülyének, de ma leszarom. Vegyen amit akar, nem számít. Nem ezek a dolgok számítanak. Valami más... de mi?
Ezt a valamit keresem. Mondhatni jó úton haladok, hisz sok mindent kipróbáltam már amiről azt hittem, na ez lesz az. Az életem értelme és célja, ami után megszűnik az örökös melankóliám. Voltam én keresztény, buddhista, atesita. Végülis megtaláltam az általam igaznak tekintett vallást - hurrá. Egy darabig kielégített, de már ez sem. Egész életemben sírtam, hogy én nem kellek senkinek, csak a szexre stb., és az Ö.való megajándékozott egy szerető társsal. Ez a "hurrá" is eltartott egy darabig. Majd egy nap szó szerint úgy ébredtem fel, hogy már nem vagyok boldog. Rohadtul megijedtem, de nem szóltam róla. Jól is tettem. Azóta hozzászoktam az érzéshez.
Teszem a dolgom. Tanulok, bármennyire is gyűlölöm az egyik egyetemet, és tartom haszontalannak, de ha már egyszer elkezdtem inkább végigszenvedem, minthogy feladjam és hallgathassam a családom b*szogatását. Mosok, főzök, vasalok, szeretem a barátom, majd egyszer össze is házasodunk, lesz gyerekünk - ami valszeg megint egy ad egy értelmet, hurrát az életemnek egy darabig -, aztán a munkában megfáradtan szép lassan meghalunk.
Értelmetlenül, feleslegesen.
De mi a fasz adhatna értelmet ennek a kibaszott életnek, mi? Most komolyan. Utálom ezt az érzést és küzdök ellene, hisz én sem akarom 0-24-ben szarul érezni magam. Leginkább csak elhessegetem ezeket a gondolatokat, de pozitív irányba már egyre kevésbé tudom terelni őket.
Hú de jó volt ezt végre kiírni. Ha már nincs senki akinek elmondhatom.